Kazincbarcika - 2018. július. 18.

A gyász folyamata
az emberi lélekben

 

Illusztráció
Ezzel a néhány gondolattal azoknak kívánunk segíteni, akik valakit elveszítettek, vagy friss gyászt hordoznak, vagy a veszteséget, amit régebben vagy mostanában éltek át , - szeretnék feldolgozni.
Ha tudjuk, mi zajlik a lelkünkben, könnyebben viseljük még a nehéz időszakokat is. A pszichológusok azt mondják, a legnagyobb trauma( lelki seb), amit el kell hordoznunk, a közeli hozzátartozó (házastárs, gyermek, szülő) halála és második helyen áll a válás okozta seb, veszteség.
A gyászt megélni, átélni, feldolgozni nem könnyű feladat. Nem megy egyik napról a másikra!
Nem véletlenül beszél a népnyelv gyászévről. Egy év minden ünnepét, jeles napját meg kell élni ahhoz, hogy a gyászoló tudjon élni most már, - az eltávozott szerette nélkül. Verena Cast, Yorick Spiegel és Isidor Baumgartner kutatták a lelkünkben lezajló lelki folyamatokat, és ezt olyan súlyosnak látták, hogy így nevezték el: „gyászmunka”. Igen, dolgozni kell rajta, hosszú hónapokon át, hogy elfogadjuk egy szerettünk halálát, s hogy közben megvigasztalódjunk.
Mondhatná valaki, és joggal, - mi keresztyén emberek vagyunk, ott van nekünk a Bibliánk, az énekeskönyvünk, gazdag lelki tartalmú imádságoskönyveink, lelkünket erősítő írások, könyvek, nem elég az? Elég, csak egy baj van, mi, hívő emberek is „emberből” vagyunk. Földi testünk, lelkünk van, ami a gyászban gyötrődik, szenved. Földi szinten éli meg a próbákat. Álmatlan éjszakákat okoz.
Nem véletlenül mondta református egyházunk egyik legnagyobb lelkigondozója, Gyökössy Endre, nemcsak az igét kell magyarázni, hanem az embert is!
Nos, ez az írás ilyen „embermagyarázat” kíván lenni. Lélektani oldalról közelíti meg az embert, és leírja, mi zajlik a lelkében, életében, amikor gyászol. De megmutatja azokat a pontokat is, ahol és amikor egy igével, énekkel, imádsággal, testvéri beszélgetéssel oda lehet állni a gyászoló mellé, -mert abban a lelki állapotában már tudja venni a „mennyei”, jézusi adást is. Miért? Mert már van a lelkében annyi hely, ahová be tudja fogadni a feltámadás evangéliumát, örömhírét is.
A gyászmunkára azért van szükségünk, mert nekünk nemcsak egy szeretett embert kell a halál számára elengedni, hanem magunkat is, - az élet, és esetleg egy másik ember számára.
Ha a szerettünk halálát csak kevéssé gyászoljuk meg, ez depresszióhoz és pszichoszomatikus betegségekhez vezethet.
A temetés után a gyászolótól a reális élethelyzet megbékélést kíván. A gyászolónak megfelelő helyet kell találnia a lelkében az elhunyt számára. Végül pedig új tájékozódásra van szüksége az élők világában.
Mai, 21. századi, modern korunkban a gyászoló magára van hagyva. A halál tabutéma. Tilos róla beszélni. Sok nyugdíjasházban külön perselyt tesznek ki, hogy ha valaki kiejti a halál szót, annak egy bizonyos összeget fizetnie kell, - mert ezzel rontja a közösség „lelki békéjét”.
A családokban azt tanácsolják a gyászolónak: „uralkodjon magán.” Érzései nemkívánatosak.
A gyászoló, szomorú embernek valahogy nincs helye mai teljesítményközpontú társadalmunkban.
A halál kiszorult a kórházi ágy paravánja mögé. Ezzel gyakorlatilag az ember gyászra való képességét vették el.
Mi is történik bennünk, a lelkünkben, életünkben, amikor gyászolunk? Ezt a folyamatot 4 jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk:

1./ A tagadás szakasza

Amikor a család tagja meghallja szerettének halálhírét, megdermed, nem tudja felfogni: Ez nem lehet igaz! Rosszul értettem a telefont!
Úgy nevezhetnénk ezt az időszakot: a sokk szakasza. Ilyenkor a gyászoló embert alig lehet megszólítani. Ez többnyire néhány óráig, esetleg néhány napig tart. Belső világa szinte összeomlik.
A hozzátartozók azon fáradoznak, hogy ezt az érzelmi összeomlást megakadályozzák. Nem tudják, hogy a fájdalomnak ki kell jönnie pl. sírás formájában.
Az összeomlásnak, a sokknak teret kell adnunk. A bibliai, igei vigasztalásnak itt csak annyi lehetősége van, hogy tudatjuk vele, mellette állunk, imádságunkban hordozzuk. Ilyenkor a gyászoló a sokk miatt sokszor még imádkozni sem tud. Bíztathatjuk: ha az ő világa most össze is omlott, Isten rendje változatlan. Ő Isten biztos rendjében tudhatja magát, sorsát, életét, jövőjét.
Ennek a szakasznak a második fele a kontrollált, ellenőrzött szakasz, ez egészen a temetésig tart. Annak az intézése ugyanis összeszedettséget, önfegyelmet kíván a gyászolótól, a temetésre érkező rokonokat, barátokat, ismerősöket fogadnia is kell a temetés napján. Addig kordában kell tartania, ellenőriznie kell érzéseit.

2./ A feltörő érzelmek szakasza

A temetés elmúlt, a rokonok hazamentek és a gyászoló először ekkor szembesül új helyzetével, - minden megváltozott. Ilyenkor tör rá igazán az érzések káosza. Káosz, mert egyszerre árasztja el a lelkét teljes összevisszaságban a gyász, a harag (miért kellett meghalnia?), az öröm, a düh, a félelem, a bűntudat (valamit már soha nem tud megadni az eltávozottnak), a nyugtalanság.
Ezekkel az érzésekkel meg kell küzdenie.
Fontos, hogy az ebben a szakaszban folytatott beszélgetésekben ne gátoljuk az elhunyttal kapcsolatos haragot, bűntudatot. Mindennek ki kell jönnie! Csalódás is jelentkezik benne: Miért hagyta itt a nehézségek között, szeretetlenül?
Amit a gyászoló érez, az nem „rossz” gondolat, hanem őszinte leltár, mérleg, amit ilyenkor kell megtenni. Nagy költőink ráéreztek erre, pl. Ady Endre: „Rendben van Úristen!...”
Fontos tudnunk, hogy az egyházi, temetési szertartás maga is rendkívüli terápiás, gyógyító funkcióval rendelkezik.
Benne van az agresszió, az elhunyt koporsóját leeresztik, elhantolják, „aki porból lett, visszaküldik a porba.”.
Ugyanakkor virágot, koszorút is tesznek a sírra, ez kifejezi a rokonszenvet, gyengédséget a szeretett elhunyt iránt.
A sírhantra keresztet tesznek, a reménytelenségben, a reménység jelét, - Jézus meghalt, de harmadnapon feltámadt. Szeretteink is feltámadnak.

3./ A keresés és az elválás szakasza

A gyászoló személy a sokféle érzelmi megnyilvánulás szabadon engedésével a keresés szakaszába jut. Keresi szerettét kedvenc székében, az általa szeretett tájban, régi fényképeken, használati tárgyaiban, tudattalanul álmában, fantáziájában. De nincs ott, és ezért megtanulja a hiányát.
Ekkor lesz fontossá az elengedés. A valóságban ez már megtörtént, de lélekben még nem.
Könnyebb az elengedés, ha elajándékozza a halott ruháit, átrendezik a szobát, ahol éltek.
Amíg a gyászoló nem enged semmin változtatni, addig még nem történt meg az elválás.
A temetés azért is fontos, mert ennek szimbolikus jelentése van. Egyértelmű, hogy a szerettünk ott van a temetőben, mi pedig itthon, az élők között. A temetésben a halottat átadtuk a földnek, de egyben Isten kegyelmére is rábíztuk.
Ezért nem ajánlatos pl. elhunyt szerettünk hamvait otthon tartani, a kertben eltemetni, mert ezzel a vigasztalódás útját zárjuk el, a gyász sebét újra meg újra feltépjük.
A sír gondozása, a sírkő állítása szintén jelképes cselekedet: Ezzel begyakoroljuk, - miként lehet a másik nélkül élni, de ugyanakkor megtartani őt emlékezetünkben.
Ugyanakkor a túl gyakori (pl. hetente való) temetőlátogatás is káros, újra meg újra felbolygatjuk a már gyógyuló sebeket.
Fontos a gyógyulás érdekében a keresztyén gyülekezet életébe való bekapcsolódás.
Vigasztalódni nem a temetőben kell, hanem a gyülekezetben lehet.
Rudolf Bohren mondja: A gyülekezet pusztán azzal, hogy van, már maga lelkigondozás!

4./ Új kapcsolat önmagunkkal és a világgal

Ekkorra, (a gyászév vége felé) a gyászoló már elfogadta a veszteséget, az elhunyt belső alakká vált.
A gyászoló megbékélt az elhunyttal, elfogadta a halálát.
Tudatossá vált benne, hogy mi maradt meg az elhunyttal való kapcsolatából, mit visz tovább, mi nem veszett el.
A gyászév vége felé a gyászoló lassan kialakít egy új életstílust, új szerepbe kerül, új viselkedést sajátít el, kezd nyitni az emberek felé.
Elfogadja megváltozott helyzetét, azt, hogy özvegy lett.
A gyászban, a halálesetnél az egyház képviselőjét, a lelkészt többféleképpen nézik a hozzátartozók.
a./ Az egyháztól távol élőkben (akik csak szerettük temetését kérték, de templomba nem járnak), redukált elvárást tapasztalunk. A lelkészre csak a temetési szolgálatban tartanak igényt, esetleg a nehéz időszakban, mint egy túlvilági védőpajzsként legyen mellettük a temetés bejelentésétől, a temetésen át a megemlékező istentiszteletig.
b./ A hagyományos elvárás a hozzátartozóktól, hogy a lelkész, mint az egyházközség papja ünnepélyesen, szépen temesse el szerettüket.
c./ Személyes elvárás a hozzátartozóktól, hogy a temetésen túl, személyesen is gondoljon rájuk, foglalkozzon velük.
Lelkipásztori bölcsességre van szükség ahhoz, hogy a lelkész ne „kiszolgálja” a gyászolók igényeit, hanem vigasztaló módon álljon a gyászoló család mellett. Szolgáljon az evangéliummal. Ne hallgassa el saját, feltámadásba vetett hitét, és bízza a hozzátartozókat a jó Pásztorra, Jézusra. Akinek egyedül van hatalma és tudása arra, hogy megvigasztaljon.
000webhost logo