Kazincbarcika - 2018. ​november. 17.

A szerepeket játszó ember

 

Egy pszichológus írja naplójában:
"Egy ember lépett be a szobámba és mondandóját ezekkel a szavakkal kezdte: « Azért jöttem Önhöz, mert az életet keresem! » – Ez a férfi egy ENSZ-diplomata barátja volt, és most éppen tőle jött.

Kép http://www.flickr.com/photos/

Elmondta a beszélgetésben, hogy csillogó fogadás volt a barátjánál. A nagy villa kertjében ott tolongott a nagyváros nemzetközi elitje. Mélyreható tisztánlátással mesélte az összejövetelt: Hajlongások és mosolyok, kedves bókok, a leghétköznapibb mondatok, de még a hallgatás és a távolságtartás felszíne alatt is mindenki egy vérre menő kártyapartit játszott. Mindenkinek megvoltak a hátsó gondolatai, és titkos szándékai. 
Mindenki bele akart látni a másik lapjaiba, de ugyanakkor takargatta a sajátjait.
És ami a legszomorúbb,- minden ki volt számítva, mint egy patikamérlegen kimérve. A kézfogás, a beszédtéma, sőt, még a felrakott ékszerek is!
A faarcú inasok eljátszották szokásos szerepüket, a pincérek az elvárt igyekezettel tették a dolgukat. Egyébként az egész társaság naponta látja egymást a különböző szalonokban, tehát a játszma folytatódik, és újabb és újabb fordulatokat vesz.
A szereplők között pedig egy le nem írt titkos megállapodás van, és ezt mindenki körültekintően be is tartja.
 Micsoda komédia! – mondja a férfi. Az életet keresem, és hozzáteszi még: Egész életem csak vég nélküli alibi. Ennek tudatában élek évek óta, az életem csak kirakat, az életnek csupán a látszata…
Nem emberekkel találkozom, csak szerepekkel, és ez nem az igazi élet, csupán a látszata."

Azt hiszem, néhányszor már velünk is előfordult, hogy önmagunkba néztünk, és ugyanilyen gondolatok gyötörtek utána. Magunkra néztünk és megláttuk ezt az egyetemes emberi komédiát, amit mindannyian játszunk.  Mindenki a maga célját akarja megvalósítani, mindenki a maga sakkjátszmáját játssza. Pontosabban: mindenki egy olyan nagymesterre hasonlít, aki egyszerre száz sakktáblán játszik. Az örömök, a közmegbecsülés, szeretteink oltalmazása, véleményünk vagy hitünk védelmezése, - életünk minden pillanatában meghatározza viselkedésünket, szavainkat, alakítja személyiségünket.
Néha egy-egy őszinte pillanatunkban rájövünk arra, hogy tulajdonképpen szolgái vagyunk annak a szerepnek, amelyet önmagunk alkottunk vagy mások ránk aggattak. Pascal megdöbbentő gondolatot fogalmazott meg: „Szüntelenül azon munkálkodunk, hogy megszépítsük és megőrizzük képzeletbeli önmagunkat, igazi önmagunkról pedig megfeledkezünk.

Hogyan lehet ezt a feszültséget feloldani? Úgy, hogy meg kell ismernünk önmagunkat. Hibáinkkal és értékeinkkel együtt. Ehhez jó tükör a Bibliánk. Ha naponta belenézünk, akár csak 5 percre is, megláthatjuk benne igazi önmagunkat, - retusálás, szépítés nélkül!
Utána pedig kérhetjük Istent, Szabadítson meg önmagamtól, hogy mások rendelkezésére tudjak állni.

A modern ember nyájszellemben él. Vele szemben az igazi ember a saját életét éli. Szemben akár a divattal, az akkor uralkodó trenddel. De aki megtért, átadta az életét Jézusnak, az lesz igazán személyiséggé. Olyan emberré, aki már nem szerepet játszik, hanem mer önmaga lenni.

A modern élet csak szereplőket teremt. Jézus pedig másoknak szolgáló, nem szerepeket játszó, igazi életeket ad ennek a világnak. Őket úgy hívják: keresztyének…


000webhost logo