Kazincbarcika - 2018. szeptember. 20.

Az Úrért szenvedés öröme

 

„És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba: de nem dőlt össze, mert kősziklára építtetett.”
(Máté evangéliuma 7,25.)

 

A miskolci Bethánia közösség tagjai voltunk. Vőlegényem, Andrássy Kálmán, a miskolci pénzügyőrségen dolgozott. A városban olyan lelkigondozók vigyáztak ránk, akik tanítottak a Krisztus követésére; fogták a kezünket, vezettek, támogattak, őriztek.

Jelszavunk ez volt: „Mindent vállalni Krisztusért.”

1944-ben hozzánk is elért a háború, minket ez az ige erősített: „Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” (1Thesszalonika 4,7.). Vőlegényemet Mezőcsátra helyezték át, ahol 1945. február 1-jén megtartottuk esküvőnket. Csáton beépültünk a gyülekezetbe és szolgálatot vállaltunk. Később bejelentkeztünk a lelkész úrhoz, és kérdeztük tőle, hogy lehetne-e evangélizáció a gyülekezetben? Mi az , fiaim? Elmagyaráztuk, és ő ezután megengedte. Mindenhová hívogató plakátokat ragasztgattunk ki: Jézus hív, keres téged! Isten különösen is jelen volt Lelke által az evangélizáción. Büttösi János lelkész hirdette az igét egész héten. Erőteljesen fújt az ébredés szele. A szántásból hazatérő gazdák a szekérrel a templom mellé álltak és bejöttek az igét hallgatni. Többen meg is tértek. Pl. egy 600 holdas nagygazda, Pataki Gyula bácsi igazi testvérünkké lett. Isten népe ezután is szaporodott, hiszen folyamatosan evangélizáltunk, a bibliaórákat pedig már a fiatalabb lelkész tartotta, aki közben Isten gyermeke lett.

 De egyre jobban erősödött az ellenség is. Kálmánt figyelmeztették a felettesei, hogy hagyja abba a vallásoskodást, mert az állásába fog kerülni. Ránk ragasztották a címkét, hogy klerikális reakciósok vagyunk, a papok dirigálnak nekünk. És egyre többször figyelmeztették, hogy megjárja, ha nem hagyja abba. A pénzügyőr feleségek gúnyosan mondogatták nekem is, hogy „szégyelljük, hogy közénk tartozol.”

 Négy év múlva, 1950-ben több mint harminc lelki testvérünk volt már Mezőcsáton, amikor férjemet áthelyezték Tokajba. Költözésünknél, a vonatindulás előtt énekszóval búcsúztak tőlünk testvéreink. Nehéz volt a mi szívünk is.  Tokajban a kollégák megalázó módon fogadták a hívő fináncot, akit előző szolgálati helyén énekszóval búcsúztattak. Lakást kellett volna biztosítani részünkre, de ezt nem tették meg. A zsidó iskolában a rabbi által hátrahagyott bogaras lakásba költözhettünk be. Hívő édesanyám is velünk élt már, ő is belerendült a viszonyokba. Közben négy lakást is felkínáltak a tokaji egyháztagok, de azokat másoknak utalta ki a hatóság. És ekkor egyik jóakarónk elmondta, hogy egy ügyvéd menekül Tokajból. Éjfélkor költözik majd ki, mi pedig éjfél után beköltözhetnénk az elhagyott lakásba. Így is történt.

Ott született meg egyik kisfiunk. Boldogok és hálásak voltunk a megoldásért drága Urunknak.

  1951 végén az egyik nap jött haza férjem a szolgálatból, kedvesen átölelt és megcsókolt, majd azt mondta: Ne ijedj meg, de már nem vagyok pénzügyőr, a fegyveremet le kellett adnom. Megdöbbentem a hír hallatán, s amikor felocsúdtam a valóságra, együtt énekeltük a kedves ébredési éneket:Az Úr szeretet által jó lesz minden, ha övé vagy, szólj úgy bátran: Jó lesz minden! Az ének közben a keserűség örömmé változott számunkra.

 A tokaji parancsnokok megtudták, hogy Kálmán a tarcali nemzetes Andrássy Dániel unokája, ezért kuláknak minősítették férjemet, akivel ezek után bántak el ilyen módon: Hátratétel, megaláztatás kísért bennünket. Kezdetben még munkát sem vállalhatott. De mi bíztunk Isten segítségében.

 Később Miskolcon, a Bányagépjavító Vállalatnál szerszámleltárosként dolgozhatott, én pedig elmentem napszámba szőlőt kötni, de mivel a permetlé hordásért 10 Ft-tal többet adtak, így a hátamon hordtam a permetlevet a munkásoknak. Szerettem dolgozni, erős voltam. Mennyi Atyám mindenben megsegített.

 Kálmánt Miskolcról áthelyezték Rudabányára telepvezetőnek. Kéthetenként járhatott haza Tokajba, hosszú és fárasztó utazással. Ez az időszak viharossá és hullám-vetetté tette életünket külsőleg, de Isten keze erős, szeretete pedig fenséges maradt számunkra. Ezért nem keseredtünk el. Az Úr megpróbált, de nem hagyott magunkra. 1954-ben is született kisfiunk, de őt egy hetes korában haza is vitte az Úr. Ennek okán is sokat csúfoltak bennünket: Imádkozhattok, járhattok templomba, mégis büntet az Isten benneteket, - mondták. Valóban fájó és nehéz szívvel hallgattuk a csúfolódókat, de Isten bizonyította számunkra az ige valóságát, hogy Ő megsebez, de be is kötöz. A harmadik kisfiunk 1957-ben született meg.

  Rudabányáról Kazincbarcikára, a városgazdálkodáshoz került a férjem, ahol belső ellenőr lett. Mi, a két gyerekkel és édesanyámmal 1964-ben költözhettünk Tokajból Kazincbarcikára. Kálmán nem sokáig lehetett ellenőr, mert becsületes volt, ezért a raktárba helyezték őt, s mindig alsóbb és alsóbb beosztásba került. Nyugdíjazás előtt fizetésemelést vagy jutalmat kért, de mint addig, akkor sem kapott.

1976-ban mehetett nyugdíjba.

  Közben pedig Istentől ajándékba kaptuk a barcikai gyülekezetet, ahol szintén megáldott és felhasznált bennünket az ő országa építésében.

  Közös életünk nyomorúságos és viszontagságos körülményei között mindig Atyánk gazdag szeretete erősített bennünket. Így lett számunkra közös öröm a szenvedés. Amikor úgy tűnhetett, hogy a világ sikeresen ellehetetlenítette életünket, az Úr mindig sziklát adott lábaink alá!

Az övé és az ő Fiáé, Jézus Krisztusé, Megváltónké mindenért a dicsőség!

Ne vess el engem az én vénségem idején, amikor elfogy az én erőm.” (Zsoltárok 71,9.)

 

özv.Andrássy Kálmánné

Kazincbarcika-alsó


000webhost logo