Kazincbarcika - 2018. szeptember. 20.

Erdélyben jártunk

-testvérgyülekezeti találkozó-

Minden nyáron, így idén is sor került testvérgyülekezeteink találkozójára. Hagyományként említhetjük, hiszen az idei immár a 16-ik(?) ilyen alkalom. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy három gyülekezetnek a tagjai találkoznak ilyenkor: az alsóbarcikai, a szilágyballai (Erdély),és a tornaaljai (Felvidék).
Jó szívvel mondhatom, itt valóban testvérek vannak, együtt. Együtt a törekvésekben, hitben egyaránt, hiszen csak így sikerülhetett ezt a kapcsolatot máig fenntartani.

Melegséggel a szívemben idézem fel azt az augusztusi napot amikor a tornaaljaiakkal együtt útra keltünk Szilágyballára.

Az utazás

Személyszerint én, most először jártam Erdélyben, ezért izgalommal teli kíváncsisággal fogadtam minden látványt. Kicsit hosszúra nyúlt utazást követően értünk a határra. Őszintén megdöbbentem, amikor egy román kisfiú kéregetni lépet oda hozzánk. Azóta is azon gondolkozom vajon a megszokás, vagy a szükség vitte rá erre. 
Kirándulásunkat megelőzően sok mindent hallottam Erdélyről, - szépet és kevésbé szépet,- egyaránt. Most végre saját magam tapasztalhattam ezt meg. Valahogy az volt az érzésem nem igazán áldoznak Románia eme területének nemhogy a fejlődésére, de még a fenntartására sem. Ezt igazolják az elhanyagolt utak, jócskán megdőlt villanypóznák, valamint az elhanyagolt házak és megműveletlen mezők is.
Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy lényeges különbség mutatkozott a magyarlakta illetve a románok lakta települései között.  Büszkén állíthatom, ebben is a magyarok jeleskednek. Ezt, mutatták a takaros házak, tisztán, rendben tartott porták és a gondosan megművelt kertek. Hála Istennek ezt tapasztaltam abban a kis faluban is, ahová úti célunk vezetett. Bár a határtól nincs messze ez a település, nekem mégis hosszúnak tűnt az út. Valószínűleg az izgalom miatt.

Szilágyballa egy kis település Erdély észak-nyugati részén ahol szinte csak magyarok laknak. Mindössze 1582 lakják, mégis van szépen felújított óvodájuk, iskolájuk és a parókia mellett a gyülekezeti termük. Miket beszélek, ez nem csak egy terem, hanem egy különálló szép, modern épület,ahol helyet kapott egy kis iroda,sőt a tetőtérben még vendégszobák is.
Persze most mondhatják az irigyek, hogy könnyű ott ilyet építeni ahol az egyházi járulék közel 1000 főtől érkezik. De gondoljunk bele, bárki képes erre? Nem, nem ilyen egyszerű. Szerintem nem elég, ha csupán az anyagi feltétel biztosított, a legfontosabb,- az emberi tényező: a hozáállás és az összefogás. Nos ,úgy tűnik, itt ez megvan. Felmerült bennem egy kérdés: nálunk megvan ez a fajta összetartás?
Úgy hiszem akkor járunk el helyesen,ha ki-ki saját belátása szerint válaszol erre.

Találkozás

Szóval, megérkeztünk. Kicsit bátortalanul szálltunk le a buszról, ám tétovaságunk azonnal elmúlt, amikor megpillantottuk a felénk mosolygó arcokat. Sokakat közülünk már visszatérő jó ismerősként fogadtak. Sőt, régen látott rokonokként.
Ez után tessékeltek be bennünket a fent említett termükbe. természetesen a foszlós édes kalács és a vendégváró bor sem hiányzott a fogadtatásból.
Itt ismerkedtünk meg szállásadóinkkal, s mivel már elég későre járt az idő tiszteletes úr röviden ismertette a következő napok programját. Társaságunk szétszéledt, ki-ki a saját szállásadójával, s tulajdonképpen a közös napunk ezzel véget is ért.
Persze egyénileg a nap illetve az este folytatódott tovább. Most, amikor írom ezeket a sorokat, vált csak világossá számomra, hogy tulajdonképpen akkor ott azon az estén nem befejeződött egy nap. Inkább elkezdődött egy valami nagyon szép és csodálatos dolog. Mondom ezt  azért, mert itt végre újra átélhettük a szeretet csodáját. Azzal, hogy befogadtak minket, betekinthettünk a minndennapjaikba részévá váltunk életüknek. És tették ezt olyan nagylelkűséggel, tiszta odaadással mégis egyszerűen, hogy az ember szinte belejajdul.
Most már értem mit jelent az -"ott mások az emberek"- kifejezés.

Második nap

Másnap, a kiadós reggeli után vendéglátóinknak sikerült újból ámulatba ejteniük. Az asztaltól felálva ugyanis, Margit néni a kezembe nyomott egy útravalóval teli szatyrot,és egy 100 lej-es bankót. Mire rákérdezhettem volna, már mondta is:"Ne gondoljátok,hogy elengedünk egy peták nélkül! Itt a ti forintotokért nem kaptok semmit, tegyétek csak el!" Fellebbezésnek helye nem volt, sőt az idősebbik lányuk Edit ezt az összeget megtoldotta még egy százassal. Nem akartunk tiszteletlennek tűnni, ezért eltettük és siettünk a buszhoz. A Kolozsvárra vezető úton természetesen beszélgettünk. Kiderült, hogy a mi kis közjátékunk nem volt egyedi, hasonló történt mindenkivel. Persze ezek az élménybeszámolók nem akadályoztak meg senkit abban, hogy az ablakon kikémlelve magunkba szívjuk a táj szépségét.
Ahogy ott kanyarogtunk a hegyen felfelé úgy éreztem magam mint Alice csoda országban. A magasbatörő fás rengeteg, a kifliszerűen kanyargó utak és a lent megbújó kisfalvak, egyszerre voltak lenyűgözőek és mégis félelmetesek.

Majd kétórás utazás után érkeztünk Kolozsvárra. Uticélunkhoz közel sikerült alkalmas parkolót találni, így végre elindultunk felfedezni a nagy múltú kincses várost.
Szerencsénkre pont ezekben a napokban zajlott a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat. Ebbe is betekinthettünk, végigsétálva a kézművesekkel, népviseletbe öltözött emberekkel és érdeklődővel benépesített utcán. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ott járva csak magyar szót hallottunk.

Ez után megnéztük a felújított Mátyás szobrot és a szülőházát is. Az előbbi monumentális, nagyon szép szoborcsoport, az utóbbi viszont méltatlanul lelakott épület benyomását keltette.
Tulajdonképpen a homlokzaton lévő magyar-román nyelvű feliraton kívül, semmi nem utalt a ház eredetére. Legkevésbé a kapualjban ottfelejtett, különböző művészeti stílust idéző szobormaradvány és festményszerűség sem. Szomorú,hogy ez a magyar történelmünk oly jelentőségteljes színhelye ilyen sorsra jutott. Nem volt sok időnk ezen gondolkozni, ugyanis

sietnünk kellett egy előre megbeszélt találkára. Méghozzá magához Gergely Istvánné Tőkés Erzsébethez. Itt illik megemlíteni, hogy ő álmodta meg és hozta létre a Házsongárdi Alapítványt, ami az ottlévő síremlékek felújítását, megóvását tűzte ki célul. Feltehetően nagyon elfoglalt aktív életet él, ám mégis időt szakított arra, hogy végigvezessen minket ezen a temetőn.

Korát meghazudtoló lendülettel vitt sírtól-sírig, kriptától-kriptáig s közben fáradhatatlanul hívta fel figyelmünket az ott nyugvó személyére, vagy a sírbolt felújításának érdekességére.
Neki köszönhetően belülről is megnézhettünk egy restaurálás alatt álló sírboltot. Hátborzongató és mégis maradandó élmény volt. Úgy éreztem mintha időutazáson lennék. Lelkes kalauzunknak köszönhetően láttam magam előtt a különböző rangú és rendű emberek életét, vagy akár családját, attól függően,hogy mit tartott fontosnak elmondani róluk. Ez a temető még ma is köztemetőként funkcionál,vagyis most is temetkeznek.
Hihetetlen az a pusztítás, ami ott végbemegy. Ezért csak csodálattal beszélhetünk  arról a munkáról amit Tőkés Erzsébet és segítői végeznek ott nap-mint-nap. Legalább két órát töltöttünk ott, amit lehetett megnéztünk,és mégsem láttunk mindent.
Így tehát mindenkinek javaslom, aki Kolozsváron jár,- ne hagyja ki a Házsongárdi temetőt! Egy kiadós ebéd elfogyasztása után, még maradt annyi időnk,hogy visszamenjünk a főutcába és a kipakolt portékákból ki-ki beszerezze a saját kis emléktárgyát. Ezután már indultunk is vissza Szilágyballára.

Természetesen már vártak ránk a parókia előtt. Ahogy leszálltunk a buszról, azonmód bekellet ülnünk a Bandi (Margit néni kisebbik veje) kocsijába és máris száguldottunk a hepe-hupás úton.
Mikor megérkeztünk a vendéglátóinkhoz, már érthető volt a sietség. Az udvaron ott lobogott a tűz, és ott sorakoztak a kisasztalkán az előkészített grillezni való pecsenye és kolbász is.
 Meglepődtem én is a párom is, de még a velünk együtt ott vendégeskedő felvidéki Laci bácsi és felesége is. Hiába volt már sötét este, és hiába volt gyerek a háznál (a 8-éves Réka) mégis megvártak a vacsorával. Kicsit rosszallóan jegyezték meg milyen későn érkeztünk, de nem az elhúzódó grillezés miatt, hanem ,mert így kevesebb időt tölthettünk együtt. Ami ezután következett, az valóságos lakoma volt. A frissensült mics (helyi specialitás), pecsenye, Miklós bácsi legfinomabb borai, feledhetetlenné tették ezt az együtt eltöltött estét. És az egészre a korona ,-a nótázás. Tudniillik, Laci bácsi és felesége, tagjai egy tornaaljai kórusnak, és mai napig gyakran lépnek fel különféle rendezvényeken. Innen a nagy dalismeret.
Mindenki nótája sorra került,és nem tudtunk olyat kérni ,amit ne ismertek volna. Bizony irigykedve hallgattuk, amikor a háziak kérésére a sokadik "utolsót" énekelték el. Persze beszélgettünk is közben: az életről, a hétköznapokról, a fájdalmakról és az örömökről is. Hiába dolgozták végig a napjukat, mégis türelmesen végighallgattak mindent, nem forszírozták a lefekvést. Maguk is megnyíltak, szívesen, és őszintén osztották meg velünk az őket foglalkoztató dolgokat.
Ott, abban az alagsori kis konyhában valahogy úgy éreztük, most kell mindenről beszélni, mert másnap elköszönünk. És ki tudja, lesz-e újra erre alkalmunk? Végül is, csak eljött akkor is az idő, és mindenki nyugovóra tért.

Harmadik nap

A vasárnap reggel szép napsütéssel virradt ránk. Kissé álmosan, mégis izgatottan készülődtünk a templomba. Egyrészt késleltettük volna az időt, másrészt vártuk milyen lesz a közös istentisztelet. Kivételesen gyalog, nem kocsival tettük meg az utat.
Ahogy kell, mindenki ünneplőbe öltözve sétált a templom felé. Nyugodtan, nem sietve, s közben még mindig találtunk témát, amiről még nem beszéltünk. Odaérkezve jólesően csodálkoztam el, milyen sokan vagyunk. Jó volt látni milyen sok a gyerek, és a fiatal.

Belépve Isten házába megnyugodtam. Ismerős volt a légkör, a közeg és televolt az egész templom. Milyen jó is lenne,ha nálunk ,itthon is ennyien jönnének az istentiszteletre!
Az énekek kicsit másmilyenek voltak,mint amit itthon megszoktunk.
Kölcsönösen elhangzottak a gyülekezetek köszöntői: Fazekas Ágnes (Tornaalja),és Tóthné Magyar Ágota (Kazincbarcika-alsó) lelkipásztorok tolmácsolásában.
Az igét Tóth Sándor tiszteletes úr hirdette. Ezt követte a szilágyballai ifjúság verses, zenés szolgálata.

Nagyszerű volt azt látni, hogy ott természetes dolog a templomba járás, szolgálat. Ott még "divat" a hit,és nem kell senkit lasszóval behúzni a lelki alkalmakra. Mindenki meggyőződésből, nem pedig kényszerből van jelen.
Az istentisztelet után egy közös ebéd mellett még volt alkalmunk elköszönni azoktól a drága jó emberektől akik két napra befogadtak bennünket. Hálával és köszönettel tartozunk nekik mindenért amit kaptunk. Tisztességes, egyszerű,jólelkű embereket ismertünk meg bennük. Ezért hát:Kincses Miklós bácsi, Margit néni, Edit, Melinda, Öcsi, Bandi, Boglárka és Réka- köszönjük!
És köszönet Tiszteletes Úrnak és kedves feleségének, valamint minden szilágyballainak akik részt vállaltak ennek az alkalomnak lebonyolításában és sikerében!

Ezzel le is zárult a mi hármas gyülekezeti találkozónk. A búcsúzás nem volt könnyű viszont fájónak sem mondanám. Talán a remény a legtalálóbb, amivel jellemezhetném.
Remény abban, hogy egy év múlva újra találkozunk, csak akkor fordított szerepben. Mi, barcikaiak leszünk a házigazdák és ők, szilágyiak a vendégeink.

Adja Isten,hogy ez megvalósulhasson, addig is kérem az Ur áldását mindannyiunk életére!

Ámen !

/Nagy Gábor/


000webhost logo