Kazincbarcika - 2018. ​november. 16.

Fénysugarak, amelyek
távlatot adnak

 

Mélyen szántó gondolatokat ad nekünk az ír származású író, Samuel Beckett, Godot-ra várva (Ejtsd: Godó-ra) című színműve. Nem hasonlítható össze a hagyományos színdarabokkal, inkább abszurd drámának nevezhetnénk. Szinte cselekménye sincs, de ami a benne szereplő emberekkel történik, - helyzetük, testi-lelki állapotuk, beszélgetéseik, - tulajdonképpen egyetlen hatalmas jajkiáltás.
A szereplők várnak valakit (ez Godot), aki soha nem jelenik meg, nem jön el. Az irodalomtörténészek sokat vitatkoznak azon, ki ez a valaki?
Isten, a sors vagy a szerencse? Nem tudjuk meg, de éppen ez az izgalmas benne.

A darabnak összesen négy szereplője van: Két csavargó és egy úr, a szolgájával.
A két csavargó éhes, rongyos, hajléktalan. Az egyiket állandóan megverik, a másik pedig beteg. Örömük az életben nincs, emlékeik sem valami vigasztalóak. Godot urat várják. „Várjunk, hadd lám, mit mond?” Megjelenésétől azt várják, hogy az ő kibírhatatlan, eseménytelen, értelmetlen életükbe valami értelmeset hozzon.

A két csavargó sorsánál sokkal ijesztőbb a másik két szereplő élete: az úré és a szolgáé. Az első felvonásban még peckesen sétáló úr ide-oda rángatja a szolgáját, de a második felvonásban már az úr megvakulva botorkál és szolgája segíti az úton.
Reménytelen emberi életek vannak előttünk, - könnyen párhuzamba állíthatjuk sorsukat borsodi vidékünk sok gondjával, bajával.

De ezen a nyomorúságos helyzeten mégis megvillan két fénysugár.
Az egyik,  - hogy a sivár világot áttöri egy-két helyen a Biblia szava. A két csavargó ugyanis elképzelt utolsó órájáról beszélget. Egyikük így szól: „Az egyik lator üdvözült….Nem rossz arány! Mi az? – Mi lenne, ha mi is bűnbánatot tartanánk? De mit bánjunk meg? Mit is? Ne részletezzük! – Azt a két tolvajt a Megváltóval együtt feszítették keresztre. Azt beszélik, hogy az egyik megmenekült, a másik viszont… Mitől menekült meg? A pokoltól."
A másik fénysugár, - a gondolkodó szolga szavaiban található: „Adva van egy személyes Isten léte…Fehér szakállal, kívül téren és időn, a magasságból szeret mindannyiunkat. Nem tudom, miért, de majd megtudjuk…

Érezzük, hogy ezek az emberek a mélységből kiáltanak. Nem a 130. zsoltár szavaival: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” De ez a mélység itt mégis érezhető. Látjuk, hogy a lator utolsó menedéke, az utolsó pillanatban, Isten személyes szeretete.
Szavaikból látszik, hogy Jézus az emberi élet első és utolsó szava az Istenhez.

A nyomorúságban, a nehéz helyzetben, ebben a tébolyító nihilben a közösség, az embertárs jelentősége úgy tündöklik, mint az aranygyűrű a szemétdombon. Mindehhez hozzájárul még a halvány remény Jézusban. Ez még akkor is igaz, ha ezt mondja az egyik szereplő: „A könnyek mennyisége a földön változatlan. Mihelyt valaki abbahagyja a sírást, más valaki máshol, sírva fakad.”

Németh László író beszél a „rossz közérzet”-ről. Néha minket is elfog ez az érzés, de ha van hitünk Jézusban, és van Bibliánk, -akkor ezek a fénysugarak képesek távlatot adni az életünknek! Ma is!

000webhost logo